Elfojtott rezgések

Erzsébet még mindig lihegett a felindultságtól, amikor a folyosó felől halk, kimért léptek zaja törte meg a tizennégyes fülke feszült csendjét. János-G534 lépett be a szűk ajtónyíláson. Tekintete gyorsan végigsöpört a falhoz lapuló, riadt L656-on, Alinda dacos arcán, majd megállapodott az öregasszony remegő kezein.
– Hagyd őket, Erzsébet – mondta János halkan, de szilárdan. – Ha a plusz fejadag a gond, levonhatják az én fejadagomból. Átadom a saját energiakvótámat.
A férfi óvatosan lépett közelebb, s kézenfekvő gyengédséggel nyúlt az asszony karja felé. Pillantásában mély, elfojtott törődés csillant meg, amelyet még az ajtóban várakozó Őrszemek hűvös jelenléte sem tudott teljesen kioltani. Erzsébet azonban megtorpant. Szégyen és félelem hullámzott át rajta, s merev mozdulattal húzta el a kezét, mintha a férfi érintése megette volna a bőrét.
– A szabályzat tiltja az adagok átruházását, János – felelte metsző szigorral, bár a hangja a mondat végén észrevétlenül megbicsaklott. – A kolónián mindenkinek a saját helyén kell megállnia a sarat. Nincs helye az egyéni alkuknak.
Alinda figyelmesen nézte őket. A lány pontosan látta a nagymamája tekintetében azt a védtelen villanást, amit a kemény szavak mögé próbált rejteni: az elutasítás mögött ott lapult a viszonzott gyengédség elfojtott melege. János elcsendesedve bólintott, nem erőltette a közeledést, de nem lépett hátrébb sem. A szűk fülkében a napirend szorítása ellenére egy pillanatra megállt a levegő.