Néma oltalom a gőzben

Az őrszem szürke páncéljának fémes csikordulása lassan elhalványult a csarnok párás gőzében, hátrahagyva a csapágyak monoton, szüntelen zúgását. Ahogy a fenyegető árnyék eltűnt a következő szektor felé, a tizenkettes pad körül megállt a sűrű, nehéz levegő. Alinda lábaiban még sajgott az izmok túlfeszített görcse; egymaga tekerte a duplázott terhelést, hogy megóvja a nagymamáját a fagyos értékeléstől és a büntetéstől.
Ekkor János lépett közelebb a gépágyak közötti félhomályból. A férfi mozdulataiban nem a kolónia gépi logikája derengett, hanem valami rég elfeledett, mélyről jövő gyengédség. Nem szólalt meg – ebben a világban a szavak túlságosan veszélyesek voltak –, de gyors, gyakorlott mozdulatával átnyúlt a hajtótengely felett, és csökkentette a nagymama tengelyének súrlódását, átvéve az idős asszonyra nehezedő utolsó wattokat is.
A nagymama remegő kézzel nyúlt a vaskorlátért, ajkán óvatos intés bujkált a szabályzat szigoráról, de a tekintetében feltámadt egy régi, elfojtott emlék melegsége. János csöndes törődése, ez a lopott, védelmező gesztus egy pillanatra visszaadta a csarnok személytelen hidegébe a hús-vér létezés értelmét. Alinda kimerülten figyelte őket, s a tüdejét perzselő levegő ellenére megérezte: a gépek között nem a kimért massza teszi őket emberré, hanem ez a törékeny, konok összetartozás.