Menedék a szűk térben

A fülke-14 nehéz acélajtaja tompa csattanással záródott be mögöttük, kirekesztve a folyosó fojtogató gépzaját. A szűk, félhomályos kabinban csak a falakon átszűrődő generátorrezgés vibrált a levegőben. János-g534 azonnal a rácsos szellőzőhöz lépett, hogy a folyosó gyanús neszeit figyelje, miközben Gábor bácsi a sarokban gubbasztva, remegő ujjakkal rendezgette a megmaradt kalóriatubusokat, halkan mormolva a büntetéstől való félelmében.
Alinda nem törődött a feszült suttogással. A 84-es alanyt óvatosan az alsó, kopott priccselésre ültette. A sérült férfi egész teste remegett a sokktól, zaklatott, szaggatott légzése ütemesen rázta a vállát. Alinda letérdelt elé a rideg vaspadlóra, és előhúzott a zsebéből egy félig teli vizespalackot – a saját, szigorúan porciózott napi adagját.
– Igyál – suttogta a lány halk, de határozott hangon.
A férfi lassan felemelte a fejét. Megviselt arcán a rettegés mellett mély zavarodottság tükröződött. Tekintetük találkozott, és a fülke szorító falai között egy pillanatra megszűnt a kolónia kényszerítő ritmusa. Amikor a férfi reszkető kézzel átvette a palackot, ujjai Alinda meleg bőréhez értek. Nemcsak a vizet fogadta el, hanem a lány csendes, feltétel nélküli gondoskodását is.
Nagymama a sötét sarokból figyelte őket, szemeiben az emlékezés halvány fényével. Ebben a fülkében, a vasfalak védelmében, a fojtogató fegyelem ellenére újra megjelent valami, amit a kolónia törvényei régen megpróbáltak kitörölni: az önzetlen, tiszta emberi kapocs.