Az elfeledett égbolt ígérete

Az Őrszem morgott valamit a sisakja alatt, majd lassan visszahúzódott a sötét sarok felé. A közvetlen életveszély elmúlt, de a C-szektor nehéz, gépzajos levegője továbbra is fojtogatta őket. Alinda nem habozott. Gábor bácsi aggódó tekintetét figyelmen kívül hagyva a 84-es alanyhoz lépett, és megragadta a reszkető kezét, segítve őt felállni a hideg padlóról. A lány érintése meleg volt és határozott.
– Gyere, velünk jössz – suttogta Alinda, és a hangjában már nem a félelem, hanem egy makacs, fénylő elszántság derengett.
Nagymama közelebb lépett, miközben János-g534 óvatosan fedezte az utat a fülke felé. Az idős asszony Alinda vállára tette a kezét. Ebben a családban a túlélés nemcsak a kalóriák számolásáról szólt, hanem a titokban őrzött emlékekről is. Nagymama suttogása most is erőt adott a lánynak: „Apád is hitt abban, Alinda, hogy a fenti világ még él. Hogy a napfény nemcsak egy legenda, amit a generátorok eltakarnak előlünk.”
János-g534 intett a fejével, jelezve, hogy tiszta az út a családi fülke felé. Gábor bácsi még gyorsan összeszedte a maradék tubusokat, miközben az Őrszem tétlenül nézte őket, a büntetéstől tartva. Alinda megfogta a 84-es alany karját, és elindultak a folyosón. A sötétség ellenére a lány biztosan tudta: ez a kiszolgáltatott csoport nem csupán túlélők gyülekezete, hanem egy család, amelynek küldetése van.