Melegség a dohos homályban

János egy apró, kézzel tekerhető jelzőlámpát halászott elő a zsebéből. A halvány, meleg sárga fény bevilágította az elfeledett járat dohos falait, s a derengésben végre megnyugodhattak a hajszolt tekintetek. A fiú – a kolónia hűvös lajstromában csupán G534-es alany – habozás nélkül a nagymamához lépett, s a saját kopott, mégis meleg köpenyét finoman az asszony fázós vállára terítette.
– Tessék, Erzsébet néni. Itt a szikla tövében szárazabb a talaj, üljön le egy percre – mondta János halk, tisztelettudó hangon, s közben féltő gondoskodással egyengette a kelmét.
A nagymama szigorúan összehúzta a szemöldökét, és próbálta megőrizni a kolónia által sulykolt távolságtartást. A szabályzat szerint a különböző szektorokból való lakók közötti érzelmi kötődés szigorúan tilos volt, s az idős asszonynak illendő lett volna elutasítania a túlzott figyelmességet.
– Ugyan már, G534-es! Nem kell engem pátyolgatni, megállok a magam lábán is – mordult fel a nagymama, de a hangjából hiányzott a valódi él. Titokban nagyon is kedvelte ezt a csendes, melegszívű embert, aki a kolónia gépi szigorában is megőrizte a tisztességét.
Alinda halk mosollyal figyelte őket a félhomályban. Látta, hogy János gyengéd mozdulatai és a nagymama zsémbes, mégis megbocsátó tekintete mögött ott bujkál az az elfojthatatlan emberi melegség, amit a hálózat sosem tud majd áramkörökbe zárni.