Érintés a sötétben

A felemelkedő fémfedél alatti szűk nyílásba János tuszkolta be először a nagymamát. Az idős asszony zihálva mászott át a poros küszöbön, miközben a mögöttük lévő folyosón már fémesen csattantak az őrszemek csizmái.
– Menj, Alinda! Gyorsan! – suttogta János. A fiú sötétben csillogó tekintetéből a rémület mellett valami más is sugárzott: féltő, kétségbeesett gyengédség.
Alinda átbújt a nyíláson, majd hátrafordulva kinyújtotta a kezét. János ujjai szárazak és forrók voltak, ahogy egyetlen másodpercre összefonódtak a lányéval. Ez az apró, tiltott érintés átforrósította a fagyos levegőt, és egy pillanatra elfedte a vezetékek sercegését meg az őrszemek közeledő lépteit. Ebben a veszélyes pillanatban nem csupán túlélő alkatrészek voltak a kolónia óriási, lélektelen gépezetében; hús-vér emberek voltak, akiket nem a félelem, hanem az egymás iránti aggodalom tartott életben.
János bedobta magát utánuk, majd lerántotta a belső vészreteszt. A nehéz fémfedél döngve csapódott vissza, kint rekesztve a nyomukban járó csizmák zaját és a riasztó szirénázását. A vak sötétségben csak a három ember szaggatott, nehéz légzése hallatszott.
– Megmenekültünk? – kérdezte Alinda halkan, miközben ujjaival még mindig János kézfejét kereste a homályban.
– Egy időre igen – suttogta a fiú közelebb hajolva, hogy a lány megérezze a szavait. – Amíg nem hagyjuk, hogy elvegyék az érzéseinket, nem tehetnek minket géppé.
A nagymama a sötétben a nyirkos falnak támaszkodott, és halkan felsóhajtott. A régi világ meséi nem a fémről meg az áramkörökről szóltak, hanem az ilyen pillanatokról: amikor két ember a pusztulás szélén állva is megőrizte a lelkét.