Megbillent egyensúly

A lakószektorba vezető keskeny alagútban a mennyezeti lámpák hirtelen felzúgtak, majd ritmikus pislákolásba kezdtek. A hálózat feszültsége láthatóan ingadozott; János korábbi kalibrációs tévesztése és a műszakvégi csúcsterhelés most bosszulta meg magát a központi elosztóban. A falak mentén húzódó vastag kábelek halkan sercegtek, mintha a kolónia fémgyomra próbálná megemészteni a hiányzó wattokat.
– Vigyázz a lépteiddel, kislányom – suttogta a nagymama, és gyengéden megszorította Alinda vállát. A szemeiben régi árnyak bujkáltak. – Régen, amikor még igazi napfényben fürödtünk, a lámpák nem könyörögtek az áramért. Ha valami elromlott, csak felkattintottunk egy kapcsolót. Most meg... minden pislákolás mögött egy Őrszem árnyéka áll.
Alinda nem felelt, csak bólintott. A zsebében megbúvó rézhurok szinte égette a combját. Rövid, akadozó légvétellel figyelte a folyosó sarkaiban villogó piros szenzorokat. János alig két lépésre haladt tőlük a sodródó tömegben; tekintetéből kivehető volt a riadalom. Egyetlen félrecsúszott csavar a műszerfalon épp elég volt ahhoz, hogy a szektor energiaellátása a kritikus küszöb alá süllyedjen.
– Megoldom – tátogta néma ajkakkal János a lány felé fordulva, mielőtt a folyosói kanyarban az Őrszemek fémes sziluettje elválasztotta volna őket.
A hálózat túlterheltségét jelző halk berregés végigfutott a mennyezeti csöveken. A központi rendszer észrevette az ingadozást, és a szektorban lassanként csökkenni kezdett a világítás, előrevetítve az esti rendkívüli ellenőrzés szigorát.