A kalibráció művészete

A zöld jelzőfény tompa pislákolása azt tudatta a jelenlévőkkel, hogy a kolónia bürokráciája arra a napra elégedett a kisajtolt wattok mennyiségével. Alinda óvatosan a zsebébe süllyesztette a rézhurkot. A fémdarab hideg volt és szúrós, semmilyen gyakorlati haszonnal nem bírt, de ebben a falanszterben a teljesen felesleges dolgok bírták a legnagyobb értékkel. A nagymama csontos könyökével nyomatékosan oldalba bökte a lányt, jelezve, hogy az emberi érzelmek gyakorlása szép dolog, de egy közeledő Őrszem optikája előtt kifejezetten életveszélyes.
János-G534 buzgón törölgetni kezdte a feszültségmérő üvegét egy zsíros ronggyal, mintha az élete múlna a szektor tisztaságán. A nagy sietségben sikerült fél osztással elállítania a kalibrációs csavart, ami a kolónia szigorú szabályzata szerint a „gondatlanságból elkövetett áramcsökkentés” bűncselekményének számított. Az Őrszemek fémes léptei azonban már a kijárati zsilip felé terelték a fáradt humán erőforrásokat, így a műszerfal kis hibája egyelőre felderítetlen maradt.
Alinda lassan egyenesedett ki, elgémberedett lábai remegtek a túlterheléstől. „Ha így folytatjuk, jövő hétre már csak egy pár szolgálati cipő marad belőlem” – gondolta szárazon, miközben a kiáramló tömeg sűrűjében még egyetlen röpke pillantást váltott Jánossal. A fiú a pult mögött úgy tett, mintha a rendszer hűtővíz-hőmérsékletét jegyezné fel egy elnyűtt adathordozóra, de a keze láthatóan vibrált.
A nagymama halkan morgott valamit az orra alatt a régi szép időkről, amikor az emberek még szórakozásból mozgatták a testüket, nem pedig azért, hogy a központi számítógép ne kapcsolja ki a szektor levegőkeringetését. A három ember lassan elkeveredett a folyosón hömpölygő, zsírszagú tömegben. Alinda zsebében a kis rézhurok halkan hozzáütődött a műanyag azonosító kártyához – ez volt az első, végletesen ésszerűtlen lépésük afelé, amit egykor emberi életnek hívtak.