Lumen és metabolizmus

A vakító fénysugár megállapodott Alinda arcán. Az Őrszem nem sietett: a kolónia belső szabályzata szerint a sötétben való suttogás nemcsak rendbontásnak minősült, de felelőtlen metabolikus pazarlásnak is. Egy átlagos állampolgár percenként legalább két wattnyi értékes mozgási energiát dumált el feleslegesen ahelyett, hogy alvással takarékoskodna a másnapi dinamóműszakra.
– A nyolcvannégyes fülke lakói! – dörrent a vörös vizoros sisak mögül a szintetikus hang. – A szektorhálózat túlterhelt. A pihenőidőben végzett verbális tevékenység növeli a pulzust és a kalóriafelhasználást. Feküdjenek le!
Nagymama el sem mozdult a fémnyugágy széléről, csak a szája sarkában bujkált egy apró, kesernyés mosoly.
– Bocsásson meg, őrmester úr – felelte száraz iróniával. – Épp arról tanácskoztunk, miként lehetne a tüdőnk kilégzésével melegíteni a fémrácsot, hogy reggelre kevesebb szigetelőzsír kelljen a térdünkre a pedáloknál.
Az Őrszem egy pillanatra megtorpant; a memóriamodulja láthatóan nem tartalmazott célszerű algoritmust az idős nő szarkazmusára. Ám mielőtt kiszabhatta volna a kötelező büntetőtekerést, a szomszédos, 14-es fülke felől fémes csikordulás hallatszott. Az új lakó óvatlanul közelebb lépett a rácshoz, és gondolkodás nélkül belenézett a vakító fénycsóvába.
– Ha annyira óvják a hálózatot, miért égetnek háromezer lument a szemünkbe ahelyett, hogy hagynának minket aludni? – kérdezte meglepően pimasz, higgadt hangon. – Maguk több áramot pazarolnak a riogatásunkra, mint amennyit mi elpedálozunk egy egész műszak alatt. Mitől lenne így ember az ember, ha már a csendjéből is wattokat számolnak fel?
Alinda fojtott lélegzettel figyelte a sötétben kibontakozó szóváltást. Nem a félelem szorította el a torkát, hanem egy furcsa, meleg bizonyosság: a fém és a gőzcsövek között létezik még olyan hang, ami nem a központi fejadag-szabályzatot idézi.