A múlt melege a sötétben

A teljes sötétség ránehezedett a hálókamrákra. A szellőzők lassuló morajlása közepette Alinda a fémnyugágy szélére kucorodott, és erősen megszorította Nagymama száraz, meleg kezét. A vak homályban a külvilág teljesen megszűnt létezni, csak egymás szapora lélegzetvételét és a hűlő csövek pattogását hallották.
– Nagyanyó… szerinted édesanyámék is láttak még igazi napfényt? – kérdezte a lány fojtott hangon, miközben a csiszolt rézgomb körvonalát tapogatta a mama kötényének vastag szövetén keresztül.
Nagymama halkan felsóhajtott. A családi emlékezet ritka kincs volt a kolónián, ahol a neveket sorszámok, a rokoni kötelékeket pedig a közös műszakbeosztások és fejadag-kártyák váltották fel.
– Anyád még kisgyerek volt, mikor a lezárások kezdődtek – suttogta az idős asszony. – De ő legalább emlékezett a szél ízére. Apáddal együtt a lenti kazánszektorba osztották őket, mikor te alig voltál hároméves. Kálmán akkor még nem volt ilyen gyanakvó… ő próbálta védeni a családunkat a fegyelmi bizottság előtt, mielőtt a szüleidet végleg elnyelte volna az alsó szint.
Alinda megborzongott. A családjuk története mindig elmosódott a kolónia bürokratikus ködében: szülők, akik odavesztek a túlterhelt generátorok mellett, a félelemtől megkeseredett Kálmán, aki a szabályok hajszolásával próbálja túlélni a napokat, és a Nagymama, aki az egyetlen kapocs maradt a múlt felé.
A folyosó felől nehéz, csikorgó léptek zaja törte meg a csendet. Az Őrszemek kézi fényszóróinak éles, hideg pászmái elérték a fülke rácsait.