A hálózat moraja

Kálmán ajtajának csapódása még ott visszhangzott a szűk fémfolyosón, amikor a mennyezeti csövekben futó vezetéksor éles, sercegő hangot adott. A csarnok megszokott, sárgás fénye hirtelen elhalványult, majd kékesszürke vibrálásba csapott át. A főhálózat fojtott, mély zúgással jelezte: a szektor megint átlépte a megengedett terhelési limitet.
– A dinamók... – suttogta Alinda szorosan a Nagymamához simulva. A lány szeme tágra nyílt az ijedtségtől, ahogy a fali feszültségmérők műszerei vörösen felizzottak a homályban. A kolónia életben tartó rendszere éppúgy fulladozott, mint a benne élők.
A 14-es fülke új lakója felnézett a vibráló mennyezeti rácsokra. Lépése megfontolt volt, de a tekintetéből baljóslatú tapasztalat sugárzott.
– A pufferakkumulátorok végleg kimerültek – állapította meg szárazon. – Ha a központi váltó elszáll, a szellőzők is leállnak. Jobb, ha elrejtetek mindent, ami nem szabványos.
Nagymama óvatosan Alinda háta mögé nyúlt, a zsebében lapuló csiszolt rézgombot mélyebbre süllyesztve a szövet ráncai közé. Megragadta a lány csuklóját, és a saját szűk fülkéjük felé húzta.
– Siessünk, Alinda! – suttogta fojtott hangon. – Amikor lecsap a köri megszakító, az Őrszemek azonnal lezárják a szektort.
Mielőtt elérhették volna a fekhelyüket, a fény végleg kihunyt. A fémfalak között csak a túlterhelt vezetékek hűlő pattogása és az elosztó gyötrelmes moraja maradt.