Idegen arc a homályban

Kálmán még éppen rájuk emelte volna a mutatóujját, amikor a szomszédos, eddig üresen álló 14-es fülke homályából mély, rekedtes hang vágott közbe.
– Elég lesz a kiabálásból, szomszéd. A falak vékonyak, a fáradtság meg mindannyiunk csontjáig hatol.
Egy magas, szikár férfi lépett ki a folyosó gyenge, sárgás fényébe. Ruháján nem a kolónia megszokott, szabványos munkásjelzései álltak, hanem kopott, idegen szabású foltok. Kálmán szeme szűkre szűkült, ahogy a jövevény felé fordult.
– Te meg ki vagy, hogy belepofázol a szektor rendjébe? – sziszegte Kálmán. – Én felelek a blokk fegyelméért!
– Az új lakó – válaszolta a férfi nyugodtan, összetett karral támaszkodva a fém ajtófélfának. – A garnizon átirányított. Sivatagi szolgálat, idegen légió… hívhatod, ahogy akarod. Megszoktam az olyan hangoskodókat, mint te, de ott legalább tudták az emberek, mikor kell hallgatni.
Alinda fojtott lélegzettel figyelte az ismeretlen szilárd tartását. A Nagymama éles tekintettel állt Kálmán és az új jövevény között, kezét védelmezőn a zsebében lapuló rézgombra szorítva. Kálmán arca pulykavörösre váltott a nyílt ellenállástól, de az idegen fenyegető nyugalma láttán visszakozni kényszerült.
– Majd az Őrszem eldönti, kinek van joga itt rendet tartani – mormolta Kálmán, s azzal tehetetlen dühvel csapta be maga mögött a fülkeajtót.