Lopott pillanat a vészvilágításban

A nehéz léptek közeledtére János nem a bejárat felé fordult, hanem a Nagymama elé lépett. Széles, meggörnyedt vállaival védőfalat vont az idős asszony köré, félreérthetetlenül jelezve, hogy az Őrszemeknek előbb rajta kell átgázolniuk. Az összezsúfolt testek melegében kezét óvatosan a Nagymama sovány vállára tette.
– Nem hagyom, hogy az L-szektorba vigyenek – mondta János halkan, de elszántan, tekintetét az asszony ráncos arcára szegezve. – Akkor sem, ha a szabályzat tiltja a szükségtelen kalóriamegosztást.
A Nagymama elrántotta a vállát, ahogy a kolónia szigorú előírásai megkövetelték. A termelékenységből kiesetteknek tilos volt személyes kapcsolatot fenntartaniuk vagy védelmet elfogadniuk. Az idős asszony ajka keskeny vonallá szűkült, hangjában ott rekedt a megszokott elutasítás:
– Hagyj, János! A megengedett kereten túl vagyunk. Csak bajt hozol a fejedre!
De ahogy a vörös vészvilágítás pásztázta az arcát, a szemeiből mégis elpárolgott a szigor. Ujjai egyetlen elfojtott pillanatra megérintették János csuklóját. Abban a lopott mozdulatban több volt évtizedek elfojtott emberi melegéből, mint a kolónia összes hivatalos kódexében. Alinda figyelte a köztük feszülő csendes köteléket, miközben Gábor bácsi a háttérben dühösen morogva intette őket óvatosságra.
– Jönnek – sziszegte Alinda, de nem hátrált.
János sem mozdult a Nagymama mellől. A hideg fémfalak közt megtalálta azt az egyetlen dolgot, amit a dinamók zúgása sem tudott felőrölni.