A fény nyoma

A nehéz csizmák csattanása végül elérte a Fülke-14 küszöbét. A vörös vészvilágítás sávjában megjelent az Őrszem páncélos alakja, s sisakjának hideg lencséje lassan végigmérte a szűk térben összetorlódott embereket.
– Meg nem engedett csoportosulás. Energiatúllépés érzékelve – sziszegte a fémes hangszóró. – János-G534, lépjen hátra a selejtezésre kijelölt alanytól.
János nem mozdult. Megmerevedett háttal állta el a szűk átjárót, s elszántsága megremegtette a fémfalak közt rekedt levegőt.
– Nem megy sehova – felelte János. – A kalóriatöbbletet az én fejadagomból vonják le. Vállalom a büntetést, de ő marad.
Alinda ekkor lépett közelebb. Nem a félelem hajtotta vissza a sötét sarokba, hanem egy hirtelen ébredő, mély bizonyosság. A nagymamája régi meséi a kinti világ szabad fényéről most nem távoli ábrándnak tűntek, hanem elérendő valóságnak.
– Nem vagyunk csupán alkatrészek – mondta Alinda halkan, mégis tisztán, tekintetét az Őrszem sötét vizorjára szegezve. – Van másik út is. A felső szellőzők kivezetnek a szabadba.
Gábor bácsi rémülten kapott a lány ruhája után, de Alinda nem hátrált. Az Őrszem felemelte a sokkolóbotot, ám a három ember egymást védő alakja megtörte a megszokott engedelmességi mintát. A gépi szigorúság acélján először támadt rés.