Lépések a szürkeségben

A sziréna éles, fémes sikolya végighullámzott a C-szektor folyosóin, megbontva a fülke törékeny csendjét. A hang megremegtette a fémfalakat, jelezve, hogy a kolónia óraműve nem tűr több késlekedést. János addigra már nyomtalanul eltűnt a szervizjárat sötétjében, visszasietve a generátorok kötelező fordulatszámához.
Nagymama még egyszer elsimította a takaró gyűrődéseit, eltakarva a szalma alá rejtett fémdobozt, majd felegyenesedett. Az ajtókeretnél a szomszédos fülkéből kimerészkedő L656 bukkant fel. A férfi arca viaszfehér volt, ujjai görcsösen kapaszkodtak a folyosó korlátjába; tekintetéből a kolónia legmélyebb mozgatórugója, az állandó rettegés sütött. Léptei szaggatottak voltak, nehogy az Őrszemek hálózati érzékelői ritmustalanságot rögzítsenek.
– Siessetek! – suttogta L656 fojtottan, meg sem állva. – A szektorellenőrzők már a főfolyosón járnak!
Alinda figyelte a férfi kapkodó, riadt mozdulatait, majd Nagymamára nézett. A kötelező engedelmesség és a fémhideg megszokás között feszülve kimondta azt, ami a mellkasát szorította.
– Miért kockáztat János? És miért hagyjuk őt? – kérdezte halkan. – Nem lenne egyszerűbb csak hajtani a pedált és hallgatni, ahogy L656 teszi?
Nagymama megállott a folyosó nyirkos huzatában, és lassan megszólalt:
– Ha csak a pedált hajtjuk, Alinda, akkor a gépek már elvették tőlünk az életet. Az ember nem a számlálók hibátlan értékeitől lesz ember, hanem attól a melegtől, amit a hidegben merünk átadni egymásnak.
A folyosó távoli végén felvillantak a közeledő ellenőrző lámpák fénykörrei. Alinda mély levegőt vett, kivasalta az egyenruháját a kezével, és emelt fővel lépett ki a menetelő dolgozók közé.