A névtelen látogató

A fülke szellőzőnyílása felől tompa csikorgás hallatszott, majd a járat retesze halk kattanással elfordult. János megviselt, olajos munkásruhájában lépett közelebb a fémrácshoz. Nem lépett be teljesen a szűk térbe – a G534-es jelzést viselő férfi pontosan tudta, mekkora kockázatot vállal minden egyes megállással. Tekintete azonnal Nagymamára tévedt, és a feszült munkanap ellenére az arca egy pillanatra megenyhült.
– Tiszta a folyosó. De a műszakváltás közeleg – mondta János szaggatottan, miközben egy kis fémdobozos olajszármazékot csúsztatott át a rács alatti résen. – Ezzel megkenhetitek a fekhely pántjait. Nem fog nyikorogni.
Nagymama kihúzta magát a keskeny fekhelyen. Bár a szeme sarkában ott rejtőzött a melegség, a hangját szándékosan szigorúra és távolságtartóra fogta. A kolónia szigorú szabályzata tiltotta a szektorok közötti felesleges érintkezést, és az idős asszony jól tudta, hogy a gyanú mindkettőjük vesztét okozhatja.
– Nem kellett volna visszajönnöd, János – felelte szilárdan Nagymama. – A rendszámod kötelez. Térj vissza a generátorhoz, mielőtt a számlálók eltérést jeleznek!
János nem válaszolt, csak bólintott, majd visszahúzódott az árnyékba. Alinda figyelte, ahogy Nagymama óvatosan a párnája alá rejti a fémdobozt. A mozdulat gyengédsége elárulta mindazt, amit a kimért szavak elfedni próbáltak.