Az összetartozás csendje

A szervizajtó tompa puffanással záródott be János mögött. Alinda még pillanatokig a nehéz acéllapot figyelte, majd lassan visszalépett a szűk fülke közepére. A sárga fali jelzőfény villogása alábbhagyott, de a kolónia megszokott, mély gépzaja újra teljesen betöltötte a teret.
– Nem fogják elkapni – mondta Alinda halk, de szokatlanul határozott hangon, miközben leült a keskeny fekhely szélére Nagymama mellé. A kislány ujjai még mindig finoman remegtek az iménti feszültségtől, de a tekintetében újfajta bizalom gyúlt. – János pontosan tudja, hogyan kell kijátszani a műszereket.
Nagymama megragadta Alinda hideg kézfejét, és a saját tenyere melegével próbálta átadni azt a biztonságot, amit a rideg fémfalak sosem adhattak meg. Az idős asszony arcán a barázdák elernyedtek, ahogy a kislányra nézett.
– János óvatos, de ami még fontosabb: félt téged – suttogta a nagymama. – Ez az odaadás olyasmi, amit a kolónia regiszterei nem tudnak mérés alá vonni vagy kitörölni. Amíg így vigyázunk egymásra, nem válunk a hálózat puszta alkatrészeivé.
Alinda közelebb húzódott hozzá, és megölelte a nagymamát. A járat nyirkos emléke elhalványult, ahogy a törődés tiszta melege átjárta őket. Tudták, hogy a következő műszak nehéz lesz, de a köztük lévő kapocs megszülte a reményt, hogy van kiút a sötétségből.