A generációk ritmusa

A folyamatosan menetelő tömeg magával ragadta Alindát a C-szektor szűk járatában. A léptek tompa dörrenése egyenletes lüktetéssé olvadt össze a hideg fémlemezeken, ahogy a dolgozók a dinamoterem felé áramlottak. Az ellenőrző lámpák kék fénye ritmikusan végigsöpört a falakon, felmérve az elhaladó arcokat, de Alinda nem hajtotta le a fejét. Nagymama alig néhány lépéssel mögötte haladt, szigorúan betartva az előírt távolságot, mégis jelenléte védőhálót font a lány köré.
Ahogy a lábuk alatt megremegett az altalaj, Alinda agyában felidéződtek azok a halk történetek, amelyeket a fülke sötétjében hallott a 2050-es évek kezdetéről. A családi emlékezet szerint a nagyszülei nagyszülei akkor kényszerültek először ezek közé a fémfalak közé, amikor a fenti világ végleg megváltozott. Több mint százhetven éve ugyanaz a szürkeség öröklődött generációról generációra; a gyerekek itt születtek, itt tanulták meg a generátorok ritmikus hajtását, és a legtöbben elfelejtették, hogy a napfény nem csupán egy sárga jelzőlámpa a szektor mennyezetén.
A dinamoterem súlyos fémkapujában egy Őrszem mozdulatlan alakja magasodott, lencséi hidegen pásztázták a belépőket. Alinda felszegte az állát, és belépett a gépek tompa morajába. Elfoglalta a helyét a kijelölt hajtóegységnél, megmarkolta a hideg acélkapaszkodókat, de a mellkasában most nem a szorongás uralkodott. János bátor visszatérése és Nagymama szavai melegséget hagytak benne – egy apró, elfojthatatlan lángot, amit a kolónia egyetlen szabályzata sem törölhetett el.