Lépések a rozsdás járatban

A szellőzőrács fémes sziszegéssel reagált a nyomásingadozásra. A váltás jelzőcsengője élesen végighasított a szektoron, figyelmeztetve őket, hogy a szektorfelelősök perceken belül megkezdik a fülkék lezárását. Nagymama arca kőkeménnyé dermedt, ahogy a fémágyon fekvő 84-es alany felé fordult. A fiú mellkasa szaggatottan emelkedett, lehunyt szemei mögött lázas riadalom vibrált.
– Nem maradhat itt – mondta Nagymama halkan, felülírva a korábbi óvatosságát. – Ha az ellenőrző műszer megérzi az idegen testhőt, a szektor azonnal zárlat alá kerül. János már a járatok felé tart, de a srácot nektek kell átvinnetek a generátoregység mögötti vakvágányra.
Gábor bácsi intett Alindának. Együtt emelték meg a fiú erőtlen testét, aki fojtott nyögéssel próbált kapaszkodni a lány karjába. A félelem hideg verejtéke áztatta a ruháját, szeme tágra nyílt a sötétben.
– Hová visztek? – suttogta a 84-es alany, miközben lábai megtörtek a padlón. – A selejtezőbe?
– Dehogyis – felelte Alinda szigorúan, bár a saját hangja is megremegett. – Túl kell élned. János utat nyit nekünk, de neked is lépned kell!
Gábor bácsi kiakasztotta a fülke hátsó fémlemezét, ahol az elfeledett, nyirkos járatok sötétje tátongott. A gépterem távoli morajlása idevezette a csövek melegét. Nagymama még egyszer visszanézett a folyosóra, majd határozott mozdulattal behúzta a fülke ajtaját, magukra hagyva őket a tiltott úton. A fiú sorsa most már egyetlen dolgon múlott: átjutnak-e a szenzorok holtterén, mielőtt a hálózat felderíti jelenlétüket.