Hideg nyomok a járatban

A szűk járatban a lecsapódó pára csöpögése volt az egyetlen zaj. Gábor bácsi a vállán tartotta a 84-es alanyt, aki egyre nehezebbnek tűnt, ahogy a teste küzdött az utolsó energiákért. Alinda előttük haladt, kezével a vakvágány nyirkos betonfalát tapintva, hogy utat törjön a sötétben.
Néhány méter után a lába valami keménybe, mégis rugalmatlanba ütközött. Amikor lehajolt, a félhomályban egy kiszáradt, kezeslábasos alakot pillantott meg. A fal tövében ülő egykori munkás teste teljesen kihűlt; a kolónia energiafelvevő csatlakozói még mindig a nyakába fúródtak, kiszívva belőle az utolsó szikrányi életet is. A halál itt nem drámai esemény volt, hanem egy elfeledett műszaki folyamat törvényszerű végeredménye.
– Ne nézz oda, Alinda – mondta Gábor bácsi fojtott hangon, miközben próbálta kikerülni a mozdulatlan maradványt. – Aki egyszer itt megáll, azt a rendszer végleg feldolgozza.
A 84-es alany feje erőtlenül félrebukott, szemei fennakadtak. Alinda megrettenve nyúlt a fiú nyakához, de a pulzusa annyira gyenge volt, hogy alig lehetett érezni. A halál szaga és a csövek fémes bűze egybefolyt a szűk járatban. Ha nem érik el a generátoregység melletti holtteret még a felderítő őrszemek érkezése előtt, a fiúból is csak egy újabb kihűlt szám marad a kolónia elfeledett csatornáiban.
– Lépjünk! – szorította össze a fogát a lány. – János már a főnyomócsőnél vár. Nem hagyhatjuk, hogy a hálózat őt is feleméssze.