A test ára — új hang

Gábor bácsi a földre fektette a félájult 84-es alanyt a 14-es fülke vaskos ajtaja mögött. A szűk helyiséget a falból kiálló rézcsövek melege és az áporodott lehelet szaga töltötte be. A fiú bőre szürkés árnyalatot vett fel; a csuklóján és a nyakán lévő fémcsatlakozók körül a hajszálerek teljesen elpattantak, ahogy a kolónia hálózata kiszívta belőle a test utolsó tartálynyi energiáját.
– Mit hoztatok ide? – förmedt rájuk a Nagymama, amint meglátta a mozdulatlan testet. Szemeiben feszült rettegés villant, hangja karcolt a dühös félelemtől. – Egy félholt selejtet? A fülke hősugárzója alig kap áramot, a fejadagunkat elvágják! Ez a fiú már csak egy kiszipolyozott burok, a gép elhasználta!
– Él, Nagymama! – vágott közbe Alinda hirtelen, meggondolatlan haraggal. Nem bírta hallgatni az idős asszony rideg számtanát. – János mondta, hogy ide hozzuk! Azt üzeni, hogy a főnyomócső szelepeit le kell zárni, különben a következő műszakváltáskor az egész szektort végleg bekötik a pedálos dinamókba!
A Nagymama hátralépett, keze megremegve nyúlt a saját nyakán lévő, elhegesedett csatlakozóhelyhez. A múlt emlékei és a fojtogató jelen egymásnak feszültek a tekintetében.
– János bolond – sziszegte az asszony, de a hangja megbicsaklott az üzenet hallatán. – A test itt már nem emberi, Alinda. Csak átfolyó wattok összessége, amit a hálózat csapol fel. Ha ezt a lemerült roncsot itt tartjuk, a mi vérünkből fogja elvonni az életet.
– Akkor vegyen belőlem! – csapott a vasasztalra Alinda felindultan. Gábor bácsi riadtan szorította a fülét az ajtólaphoz, attól tartva, hogy a lány kiabálása meghallatszik a csatornákban.