Lélegzet a zöld fényben

Az őrszem nehéz, fémes léptei lassan elhalványultak a csarnok túlsó végében, de a beton vibrálása még sokáig ott maradt a levegőben. A hármas számú őrszem fagyos, bizonytalan optikája még egyszer visszanézett a homályból, mintha maga a gép sem tudná pontosan regisztrálni, hogy az iménti wattingadozás puszta hiba volt-e, vagy a bioakkumulátorok szándékos túlterhelése.
A tizenkettes padnál Alinda combjai rángatóztak a kimerültségtől. A lány a hajtókarra borult, tüdeje zihálva szívta be a dinamóterem olajszagú, fülledt gőzét. A nagymama remegő kézzel nyúlt át a két pedálállás közötti szűk résen, s egy pillanatra megszorította unokája izzadt csuklóját. Nem szólt semmit, a régi mesék elfojtott csendje mögött most nem a gyávaság, hanem a puszta túlélés néma hálája húzódott meg.
A szomszédos pad felől János óvatosan közelebb fordult. Tekintete Alinda elfehéredett arca és a nagymama lassuló mozdulatai között cikázott. János pontosan tudta, mit jelentett ez az áldozat: a lány nemcsak a saját adagját hajtotta le, hanem az öregasszony hiányzó wattjait is magára vállalta, megvédve őt a büntetőállomástól. János mellkasát forró, szorító érzés járta át. A kolónia szigorú napirendje és az adagolt kalóriák világa között nem lett volna szabad helynek lennie a vonzódásnak, mégis, ebben a megfeszített mozdulatban látta meg mindazt, ami még emberré tette őket a vas és a gőz között.
János lassan, észrevétlenül korrigált a saját lendkerekének feszítésén, felkészülve arra, hogy ha a sárga lámpa újra villanni kezdene, átvegye a terhelést. Embernek lenni ebben a csarnokban nem a szabályzat követését jelentette, hanem azt a néma cinkosságot, amellyel egymás terhét hordozták.