Láthatatlan áramkör

Az Őrszem nehéz léptei lassan eltávolodtak a tizennégyes fülke feletti rácsos folyosón. A dinamó szaggatott zúgása visszatért a megszokott ritmusba, s bár a félelem még ott lebegett a megrekedt levegőben, a műszak kötelező percei nem állhattak meg. Alinda lassan engedte el a meleg hüvelyű rézcsatlakozót, miközben tenyere szinte bizsergett a túlélés áramától.
János – vagy ahogy a falra festett sárga kód jelölte: G534 – nem a saját megbélyegzett kijelzőjét figyelte, hanem a szomszédos pihenő sávban ülő idős asszonyt. Nagymama a köténye ráncait simítgatta remegő ujjal. János egyetlen halk lépéssel közelebb húzódott a rácshoz, s a zsebéből egy gondosan elspórolt, száraz szintetikus kekszmorzsát húzott elő.
– Vegye el – suttogta János, miközben a tekintetét az elvonuló járőr irányára szegezte. – A lányának is kell az erő, de magának még inkább. Nem hagyhatjuk, hogy a hálózat teljesen felemésszen minket.
– Tilos a fejadag megosztása, G534-es – felelte Nagymama szigorúan, s hirtelen elfordította a fejét, hogy elrejtse a szeme sarkában csillogó kényszeredett nedvességet. A kolónia szigorú törvényei nem ismerték a gyengédséget; az öregeknek el kellett fogadniuk a kiutalt fejadagot anélkül, hogy mások terhére lennének. De ahogy a kezét visszahúzta, ujjai egy pillanatra mégis hozzáértek a férfi meleg tenyeréhez.
Alinda látta ezt a lopott mozdulatot. Megértette, hogy a kolónia fémrácsai mögött létezik egy másik áramkör is: nem a dinamók hideg feszültsége, hanem az emberi ragaszkodás láthatatlan fénye, amely még a legsötétebb szektorokban sem alszik ki teljesen.