Láncok a rács alatt

Fémes döngések rázkódtak meg a zsilip túlsó oldalán. Kovács embereinek nehéz bakancsai közeledtek.
– Nincs időnk – sziszegte L656, és a zseblámpáját a fogai közé szorítva, mindkét kezével megragadott egy rozsdás vasgyűrűt a padlólemezen. Megfeszült az egész teste, ahogy felrántotta a nehéz csapóajtót. – Ide le, gyorsan! Ez a régi szellőző az L-szektor alatti járatokba visz.
Alinda óvatosan lecsúsztatta a nagymamát a sötét nyílásba. Az idős asszony teste pillekönnyű volt, mint a hamu. Miután L656 is utánuk ugrott és magára rántotta a fedelet, a teljes, fojtogató sötétség borult rájuk. Csak a fenti fémlemezen átdübörgő léptek zaja emlékeztette őket a közvetlen veszélyre.
Alinda a nagymama füléhez hajolt a nyirkos szűkületben, miközben L656 pár lépéssel előrébb tapogatta ki az utat a sárgás csővezetékek mentén.
– Mama, érezned kell... – suttogta Alinda, miközben ujjait az idős asszony jéghideg kezébe kulcsolta. – Miattuk nem adhatom fel. Apa és anya sincsenek már, mióta elvitte őket a hálózat, csak te maradtál nekem a családból. És ő...
– L656? – lehelte a nagymama, torka mélyéről feltörő száraz köhögéssel küzdve.
– Amikor rám néz, nem egy sorszámot lát. Tudom, hogy büntetik a Generátornál az érzéseket, de ha ő nincs, már rég csak egy gép lennék én is. Hogy maradhatnánk különben emberek?
– Vigyázz a szívedre, kicsim – suttogta vissza a nagymama, miközben a fejük felett dühös őrszemek kiáltásai szűrődtek át a rácson. – A kolónia felemészti a meleget. De te ne hagyd elaludni.
L656 visszahúzódott hozzájuk a szűk résben. Megragadta a lány szabad kezét, és a mozdulatban több volt az egyszerű bajtársiasságnál: a tiltott vonzalom halk ígérete melegítette át a hideg vascsöveket.