A megmaradás ára — új hang

A sötétség nyirkos falaiból szivárgó fagy azonnal a csontjaikig hatolt. L656 előrevilágított a keskeny, rozsdás csővezetékek között, de a fénysugár alig hatolt át a nehéz, leülepedett poron. Mögöttük, a lezárt csapóajtó felől fémes kaparászás zaja visszhangzott: a dühös őrszemek nehéz szerszámokkal próbálták kifeszíteni a reteszt.
A nagymama hirtelen megtorpant, és a hideg vascsőnek támaszkodva zihált. Alinda megpróbálta megfogni a karját, hogy továbbvonszolja, de az idős asszony durván ellökte magától a lány kezét.
– Elég volt, Alinda! – suttogta rekedten, szemeiben makacs, keserű haraggal. – Csak hátráltatlak titeket. Hagyjatok itt, a generátornak már úgysem kell az én kihűlő energiám. Miért kockáztatod mindkettőtök életét egy roncs miatt? Ez nem emberség, ez tiszta dőreség!
– Nem hagylak itt! – vágott vissza Alinda dühösen, hangja veszélyesen felerősödött a szűk járatban. Meggondolatlanul megragadta a nagymama vállát, nem törődve azzal, hogy a fenti üldözők meghallhatják őket. – Ha téged is elvisznek, semmim sem marad. Nem leszek olyan, mint a kolónia gépei, akik csak a számokat nézik! Ha kell, a hátamon viszlek el!
– Ostoba kislány! – sziszegte a nagymama, és arcát eltorzította a tehetetlen düh. – A régi világ megtanított túlélni, te pedig a pusztulásba hajszolsz minket a makacsságoddal!
L656 hirtelen közéjük lépett, és határozottan elfojtotta a vitát, kezét Alinda szájára szorítva. Fent egy hangos fémcsattanás jelezte, hogy az őrszemek áttörték az első zárat. Nincs több idő az ellenkezésre; a menekülésnek folytatódnia kell, még ha a belső feszültség szét is feszíti a köztük lévő törékeny köteléket.