A megosztott parázs — új hang

A zsilipkerék végül egy éles, fém a fémen csikorduló sikollyal megadta magát. L656 vállával nekitámaszkodva lökte be a nehéz acéllemezt, épp csak annyira, hogy átpréselhessék magukat a résen, majd a reteszt azonnal visszaforgatta a helyére. A túloldalon a sötétség még sűrűbb volt, de a fentről jövő gépzaj némileg tompult. Itt azonban a nagymama térde megrogyott. A porlepte betonra omlott, vékony, pergamenszerű bőre szinte világított a homályban a verítéktől.
– Menj tovább, kicsim – suttogta az idős asszony, hangja alig volt több egy száraz zihálásnál. – Én már csak lassítalak titeket. A tüdőm... nincs benne elég oxigén ehhez a tempóhoz.
Alinda nem tágított. Letérdelt a hideg aljzatra, és két kézzel megragadta a nagymama fagyos ujjait. Érezte, ahogy a saját testéből áradó melegség átáramlik a másikba; az a kevéske energia, amit a napi fejadagokból és a pedálok melletti nyomorúságos pihenőidőkből megőrzött, most a nagymama életben tartására szolgált. Nem volt hajlandó elengedni.
L656 feszülten figyelte őket, zseblámpájának fényét a földre irányítva, hogy elkerüljék a fenti hőszenzorokat.
– Ha itt maradunk, mindhármunkat beolvasztanak a hálózatba – figyelmeztetett L656, de a hangjából most hiányzott a korábbi rideg célszerűség. Megérintette Alinda vállát, és a mozdulatban ott volt a lázadók halk szolidaritása. – De ha megosztod vele a melegedet, egyikőtök sem éri el az L-szektort.
Alinda felnézett rá, szemében makacs dac égett. Ez a fojtogató kolónia mindent elvett tőlük: a napfényt, a szabad levegőt, az emberi méltóságot. De a nagymamáját, a múlt utolsó őrzőjét nem hagyhatja hátra. Szorosabban ölelte magához az idős testet, dacolva az elkerülhetetlen kimerültséggel.