A zsilipkerék súlya

A csapóajtó túloldalán a sötétség sűrű volt és hideg, mint a fagyasztókamrák mélye. L656 zseblámpájának keskeny kévéje rázkódva világította meg a nyers betonfalakat, amelyekből vaskos kábelkötegek lógtak ki, akár a kolónia elhalt erei. Alinda hallotta a nagymama nehéz, szaggatott légzését; az idős asszony tüdeje sípolt a hirtelen jött fizikai megterheléstől. A hálózaton töltött évtizedek megcsapolták a testét, a pedálok könyörtelen ritmusa kiszívta az izmokból az utolsó tartalékokat is. Itt lent nincs massza-adagoló, nincs regeneráló pihenőidő, csak a nyers, gyorsan fogyó saját energia.
– Tartsa a ritmust, ne álljon meg – suttogta vissza L656, miközben egy elágazáshoz értek. – Ha a pulzusuk túl magasra szökik, a fenti hőszenzorok kiszúrnak minket az elfeledett járatok sötétjében. Az őrszemek dühösek, a hálózat feszültségesése miatt most minden anomáliát vadásznak.
Alinda érezte, ahogy a vádlijában feszül az izom, ugyanaz a tompa fájdalom, mint a napi műszakok végén, de most a tét nem a fejadag volt, hanem az életük. A fejük felett, a vastag vasrácsokon túl tompa dörrenéssel indultak be a C-szektor vészhelyzeti keringetői. Kovács emberei nem tágítottak, a fémlemezek vibrálása jelezte, hogy módszeresen fésülik át az elosztókat.
L656 egy rozsdás, kézi működtetésű zsilipkeréknél állt meg. A nehéz szelep elzárta az L-lakó-szektor felé vezető utat. Megragadta a küllőket, de a fém meg sem moccant. Alinda oda lépett mellé, vékony tenyerét a hideg vasra szorítva, és minden megmaradt erejét latba vetve segíteni kezdett. A testükben lévő utolsó kalóriák feszültek a tehetetlen gépezet ellen, miközben a távolból fém fémre ütődő hangja visszhangzott: az üldözők rátaláltak a lejáróra.