Kritikus ingadozás — új hang

A felülről érkező langyos légáramlatot hirtelen éles, fémes visítás vágta ketté. A falban futó vastag kábelkorbácsok megrándultak, a fejük feletti szellőzőrács mögül pedig ózonszagú, kékes szikraözön csapott ki. A Kolónia túlterhelt hálózata kétségbeesett ingadozással válaszolt a központi generátorok felől érkező csillapíthatatlan energiaéhségre.
– Visszahúzódni! – sziszegte János, és megragadta Alinda vállát, miközben a másik kezével a falmélyedés védelmébe tolta az idős asszonyt.
A szervizalagút mennyezetén végigfutó világítócsövek egymás után aludtak ki, ahogy a biztonsági relék leoldottak. A hálózatot védő automatika nem ismerte a kivételeket: ha a feszültség eléri a kritikus határértéket, a szektort lezárják, a levegőellátást pedig minimálisra csökkentik. A hirtelen beálló félhomályt felváltotta a vésztartalék vöröses, baljósan pulzáló fénye.
– Nem a mi mozgásunk váltotta ki – suttogta a Nagymama, megfeszítve elgyengült izmait. – A dinamócsarnok túloldalán valakik megint túl sok energiát próbáltak átirányítani a lakószektorok rovására. A rendszer nem bírja el a túlterhelést.
– Ha a főhálózat teljesen leáll, a szellőzőzsilip automatikusan reteszelődik – mondta János, miközben az elágazó doboz felé nyúlt. – Át kell kötnöm a kikerülő vezetéket, mielőtt a szerelőjárőrök odaérnek a zárlat helyszínére.
Alinda nem habozott. Bár a térde remegett a kimerültségtől, odalépett János mellé a szűk szerelőaknába, tenyerét a férfi megfeszülő karjára téve. Megértette, hogy a megőrzött emlékek semmit sem érnek, ha a Kolónia gépezete most magukra zárja a sötétséget.