A szabad ég visszhangja — új hang

János fémcsipesze szikrázva pattant a sorkapocsra. A vörös vészfényben a rezes huzalok megvetemedtek, de a kikerülő áramkör végül sziszegve életre kelt: a biztonsági retesz kattanva visszaurott, szabaddá téve az elfeledett járatok felé vezető szűk nyílást.
– Gyorsan, befelé! – sürgette őket János, miközben izzadt tenyerével utat nyitott a poros lejáró felé.
Ahogy besurrantak a szűk, száraz levegőjű alagútba, Alinda megtorpant, és hátrapillantott a sötétedő zsilipre. Megragadta a Nagymama koptatott kabátujját.
– Mama... – szólalt meg halkan, a torkát szorongató félelemmel. – Ugye odakinn tényleg voltak nyitott terek? Ahol nem kellett zárlattól tartani, ha több fényre vágyott az ember?
Az idős asszony megállt a repedezett betonlépcsőn. Kérges, remegő ujjával megérintette a lány hideg arcát.
– Voltak, Alinda. Amikor még nem számláló alapján mérték a szuszogásunkat. A szüleim mesélték... a napfényben nem volt feszültség. Az nem fogyott el. Semmit nem kértek cserébe az égbolt alatt.
– Itt meg még az emlékeinket is elfojtjuk, nehogy az őrszemek megérezzék a hiányt – suttogta János, felnyúlva a fejfeletti elosztóhoz, hogy lezárja mögöttük a kézi reteszt.
A szervizalagút mélyén a falak még vibráltak a távoli gépterem kétségbeesett zúgásától, de az elhangzott szavak friss levegőként járták át a sötétséget. A szabad ég emléke, bármilyen mélyre temették is, még élt bennük.