A fénylő örökség jussa

János óvatosan kihajolt a szűk légszűrő fülkéjéből, majd egyetlen határozott intéssel jelzett Alindának és a nagyanyjának. A folyosó kihalt volt, de a falak mélyén futó rézkábelek tompa búgása jelezte, hogy a Kolónia energiaéhes hálózata csúcsjáraton pörög. Nem maradhattak egy helyben; a járőrök köre gyorsan bezárulhatott.
– Lépjünk, mielőtt a következő váltás eléri ezt a szakaszt – suttogta a férfi, miközben felsesegítette az idős asszonyt a padlóból kiálló gőzcsöveken át. A szervizalagút itt egy elágazásba torkollott, ahol a mennyezeti szellőzőrácsok mögül szokatlan, szinte langyos léghuzat áradt.
A Nagymama megállt a rács alatt, és behunyt szemmel szívta be a levegőt, amelyből hiányzott a megszokott ózon- és gépzsírszag. – Régen napfény-örökösöknek hívták azokat a családokat, akik nem voltak hajlandóak átadni a felső kollektorok jogát az Őrszemeknek – suttogta, hangjában régi, elfojtott büszkeséggel. – Az elit azt sulykolja, hogy a fény kizárólag a dinamók és a rendszer működtetésére való. De a napfény jussa az embereket illeti, Alinda, nem a jéghideg gépeket.
János a folyosó sötétjébe kémlelt, tenyerét a melegedő falra tapasztva. – Ezért veszélyes minden emlék, amit megőriztél – fordult a lány felé. – Mert ha az L-szektor dolgozói ráébrednek, hogy a fény nem a tőlük elvárt juss, hanem az életük alapja, a Kolónia szigora egyetlen pillanat alatt összeroppan. Te hordozod ezt a tudást.
Alinda mélyet lélegzett a lefelé áramló fuvallatból, amely megérintette kormos arcát. Most először nem a félelem szorítását érezte a mellkasában, hanem a megértés tiszta, forró bizonyosságát.