A szétszakadt vérvonal

János fojtott mozdulattal terelte be őket a járat oldalában nyíló kiszuperált légszűrő fülkéjébe. A sötétben mindhárman visszatartották a lélegzetüket, miközben a fejük felett futó rézkábeleken végigrobogott az őrszemek fémes lépteinek ritmusa. A járőr nem lassított; a nehéz csizmák zaja lassan beleveszett a szervizalagút távoli morajába, magára hagyva őket a nyirkos csendben.
Ahogy a közvetlen veszély elült, Alinda a szűk résben közelebb húzódott az idős asszonyhoz, és halkan megszólalt:
– Anya is veled bújt el itt, mielőtt átirányították?
A Nagymama tekintete meglágyult, s a Kolónia szigorú szabályai egy pillanatra szertefoszlottak a sötétben. Óvatosan megsimogatta a lány kormos orcáját, miközben a múlt eltemetett emlékei feltámadtak benne.
– Apádat a nehézszektor dinamóihoz osztották be, anyádat pedig elvitték, amikor még alig voltál hároméves – mondta halkan, elcsukló hangon. – Csak a régi dalokat tudtam utánuk hagyni neked, meg a nagyszüleim meséit a szabad égről és az igazi összetartozásról. De amikor rád nézek, Alinda, az ő tekintetüket látom. A szeretetüket, amit semmilyen szabályzat nem tudott eltörölni.
János a fülke bejáratánál állt őrt, háttal nekik, de Alinda látta a férfi vállának finom rezdülését. Tudta, hogy a férfi meleg figyelme és a nagyanyja által megőrzött emlékek adják az egyetlen valódi erőt ahhoz, hogy ebben a hideg gépvilágban tisztán megőrizze a lelkét.