A törvény árnyékában — új hang

Az alagút szűk kanyarulatában a hideg pára lecsapódott a nedves betonfalakon. János haladt elöl, kormos tenyerével óvatosan tapogatva le a csővezetékek csatlakozási pontjait, miközben minden lépésnél visszatekintett az elmaradó csoportra. Amikor egy kidőlt acéltartóhoz értek, a férfi nem Alindának, hanem az elcsigázott Nagymamának nyújtotta a kezét, kisegítve őt a törmelékek közül.
– Állj meg egy pillanatra – suttogta János, és a válláról lefejtett egy elnyűtt, szigetelő szövetdarabot, hogy az idős asszony vállára terítse. – A huzat fentről jön, átázol.
A Nagymama mozdulatlanná dermedt. Bár a tekintetében felvillant valami a régi világ elfojtott melegségéből, határozott mozdulattal tolta el magától a férfi kezét.
– Elég ebből, G534-es – mondta halkan, száraz, szigorú hangon, a Kolónia szigorú szabályzatát idézve. – A felesleges gondoskodás feszültséget szül a rendszerben. Tudod jól, hogy a korcsoportunkban a különleges kötelékek tiltottak. Csak akadályoznánk egymást.
János nem válaszolt, de tekintete a nő arcán maradt. Alinda a falnak támaszkodva figyelte őket, és az idős asszony megránduló ujjain látta az igazságot: a Nagymama szigorúsága mögött félelem és mélyen eltemetett gyengédség rejtőzött. Bár a törvény elutasítást követelt tőle, a mozdulatlanságában ott lakozott a viszonzott figyelem csendes elismerése.
– Haladnunk kell – törte meg a hallgatást János, majd a mennyezeten futó vastag rézkábelekre mutatott, amelyek váratlanul ritmikus vibrálásba kezdtek. A felülről érkező halk fémes ütések jellegzetes őrszem-léptek közeledtét jelezték.