Egymásba kapaszkodva — új hang

A szervizalagút dohos, hűvös homálya elnyelte a menekülőket, ahogy maguk mögött hagyták a vibráló elosztót és a megdöbbent ex-légióst. A leállított dinamók távoli, halk morajlása kényszerű szünetet hirdetett a szektorban. Ebben a váratlan csendben a puszta túlélési ösztön helyét átvette a bennük feszülő, elfojthatatlan emberi kötelék.
János a szűk vájatban Alinda mellé lépett. Bőre még izzott a rozsdás fali kar lerántásának fizikai terhétől, de a tekintete már nem a csöveket pásztázta. Habozás nélkül megragadta a lány görcsösen szorító, kormos kezét. Az ujjai forróak és szilárdak voltak, gátat szabva Alinda belső remegésének.
– Ne tedd ezt többet – mondta János halkan, de olyan mély nyomatékkal, ami átütötte a szellőzők sustorgását. – Ne dobj el mindent egyetlen jelzésért. Ha téged elveszítelek, a szektor szabadsága sem ér semmit.
Alinda felnézett a fiúra. A szektor vészvilágításának halvány derengésében nem a Kolónia által megtört, gépies munkást látta, hanem a férfit, aki készként állt ki érte a veszedelemben. A lányban dúló düh hirtelen feloldódott a fiú szorításában; megértette, hogy az elterelt feszültséggel nem csupán időt nyertek, hanem egymás iránti elköteleződésüket is megpecsételték.
– Nem hagyjuk el egymást, János – suttogta Alinda, és közelebb lépve a fiú vállához préselte a homlokát egyetlen, csendes pillanatra. – Amíg bízzunk egymásban, a gépek sem törhetnek meg minket.
Nagymama az alagút elágazásánál megtorpant, és visszanézett a fiatalokra. Ráncos arca elsimult, szemeiben a régi világ elfeledett, napfényes melegsége derengett fel. Nem sürgette őket, mert tudta: ez a tiszta bizalom jelenti az igazi erőt a sötétség ellen.