Az elterelt feszültség

Alinda fagyos tekintettel lépett egyet előre, fittyet hányva a fémbot fenyegető koppanására. A saját bőre alatt is érezte a lüktető lázat, a kimerültség pusztító hiányát; pontosan tudta, mit jelent a dinamókra kényszerített izmok görcse. A Kolónia nem tartott fenn külön energiatartalékot: az élő szövet, az elégetett kalóriák és az emberi szívverés tartotta életben a dohos vájatokat.
– Ha nem adtam volna le a jelet, most az Őrszemek húznák le a bőrünket a szellőzőben! – vágta rá a lány élesen, miközben a száraz levegő megmarta a torkát. – Az a rendszer, amelyik embereket éget el néhány wattért, amúgy is elpusztít minket. Hány műszakot teker még le a nagymama, mielőtt leáll a szíve?
János nem várt az ex-légiós válaszára. Megragadta a folyosó fali kapcsolószekrényének rozsdás karját, és teljes testsúlyát bevetve lerántotta. A vezetékek szikráztak, ahogy az átirányított feszültség a szomszédos szektor lassuló lendkerekeibe csapódott. Az áramlökés kényszerű szünetet adott a hajtóknak: a túlterhelt dinamók pedáljai egyetlen pillanatra felszabadultak a brutális ellenállás alól.
A sötétből előlépő Nagymama zihálva szorította meg Alinda vállát. Csontos, erőtlen ujjaiban benne volt az egész elfeledett világ emléke – amikor az energiát még nem az emberek véréből facsarták ki.
– Haladjunk! – sziszegte az idős asszony, türelmetlenül a torkolat felé intve. – L656 nem azért áll itt, hogy kioktasson, hanem mert a hálózat ingadozása megnyitotta a szervizalagutat.