Közös szorításban

János nem mozdult azonnal. Ujjai megálltak a fém karon, tekintete Alinda arcára tévedt, ahol a sárga sál durva gyapjúja az éhségtől beesett arcát keretezte. Ebben a sötét mélységben, ahol minden embert csak a leadott energiaszázalékok alapján mértek, Alinda közelsége volt az egyetlen valóságos dolog. János lassan leeresztette a kezét, és megérintette a lány fagyos ujjait. Nem a megszokott, gépies mozdulattal, hanem óvatosan, mintha meg akarná győződni arról, hogy még élnek.
– Ha ezt meghúzom, a feszültségingadozás átfut a hármas szektoron is – suttogta János, és hangjában a félelmet felváltotta a lány iránti aggodalom. – A nagymamád fülkéjében leállhat a keringtető. Tudod, mit jelent ez nála. A feszült várakozás megöli.
Alinda megborzongott, de nem húzta el a kezét. A sárga sálat szorosabban tekerte a nyaka köré, mintha az az otthon melegét és a nagymama suttogott meséit őrizné. Pontosan tudta, hogy a kolónia könyörtelen napirendje nem tűri a hibát; ha a hálózat túlterhelődik, az Őrszemek azonnal az L-lakószektor felé indulnak. Mégis, a megosztott csendben most először érezte, hogy nincsenek egyedül a fém rácsok mögött.
– Nagyanyám mindig azt mondta, a sötétségben a legnagyobb bűn a tétlenség – felelte Alinda, hangja alig volt több egy leheletnél, mégis szilárdan csengve vibrált a csövek között. – Csináld, János. Én fogom a vezetéket. Ha jön a sokk, együtt tartjuk meg.
János bólintott. Összenéztek, és ebben a pillantásban benne volt a sorsuk minden elkerülhetetlen nehézsége. Egyszerre nyúltak a rozsdás karhoz. Amikor a fém engedett, a régi kupola alatti sötétségben kékes szikra pattant, megvilágítva egymásba kapaszkodó, piszkos kezeiket.