Közös lélegzet

János egyetlen rántással tépte le a megolvadt zárszerkezetet, miközben Alinda már nyúlt is a sárga jelölésű rézkábel után. A nehéz, merev huzal ellenállt, de János ráfogott a lány kezére, és kettőjük súlyával húzták a helyére a csatlakozót. A főkapcsoló tompa döbbenettel kattant át. A generátor zúgása egy pillanatra elmélyült, ahogy a fenti kupolák lopott napfény-energiája bezúdult a C-szektor túlterhelt hálózatába.
A folyosóról felhangzó kiáltások és a fémajtó dörrenése azonban elvágta az örömüket. Nincs idő a műszerek ellenőrzésére. János Alinda vállára tette a kezét, közelebb húzva magához a lányt a vibráló neonfényben. Ebben a rideg, acélból épült világban, ahol az ember csak egy elhasználható akkumulátor volt a kolónia gépezetében, ez az érintés jelentette az egyetlen valódi menedéket.
– A szellőzőcső! – suttogta Alinda, és a sarokban tátongó, rács nélküli nyílásra mutatott.
János felsegítette a lányt a síkos fémdobozra, majd maga is felkapaszkodott, épp abban a másodpercben, amikor a nehéz acélajtó külső zárja engedett. A szűk, koromsötét aknában egymás hegyén-hátán fekve húzódtak meg. A portól tüsszenthetnékük volt, a lemez pedig felerősítette a lenti járőrök dühös ordibálását. János szorosan átkarolta Alindát, saját testével védve őt a fém hidegétől, miközben a lány szapora szívverése az ő mellkasán lüktetett. Ebben a néma, közös lélegzetben született meg köztük az a szövetség, amit Kovács semmilyen kollektív büntetése sem törhetett meg.