A kupolák öröksége

A vörösen izzó folyosó végén a generátoregység tágas, zúgó csarnoka tárult fel előttük. A levegő itt még forróbb volt, szinte égette a torkukat a párolgó gépolaj és a felhevült rézkábelek szaga. János megállt egy pillanatra, megmarkolta a vezérlőpult melletti korlátot. A mutatók vadul ugráltak: a lakók kétségbeesett pedálozása tartotta életben a C-szektor alapvető életfunkcióit.
– Nézd azt a felső elosztót – mutatott Alinda a mennyezet alatt futó vastag, sárga jelölésű kábelcsatornára. – Az a külső kupola akkutelepeitől jön. Ott fent még most is gyűjtik a napfényt. De nekünk csak a pedálok jutnak.
– A napfény örökösei – suttogta János, hangjában a feszültség mellett mély keserűség derengett. – Így nevezte őket a nagymamád, igaz? Azok, akik fent élnek, és elzárják előlünk a tiszta energiát. Azt hiszik, a fény csak az övék, mi meg csak az árnyékban létezhetünk.
– Nem az övék. A fény mindenkié, aki a földön született – vetette oda Alinda, miközben remegő kézzel a főelosztó szekrényéhez lépett. A fém burkolat forró volt. – Ha átkötjük a másodlagos áramkört a sárga csatornára, közvetlenül a fenti tartalékokból kapnak áramot a fülkék. De ha Kovács rájön, hogy megcsapoltuk a fenti tározókat, nemcsak a szektort zárja le, de minket is a mélybe küld.
– Akkor siessünk – felelte János, és a zsebéből előhúzott szigetelt fogóval nekitámaszkodott a szekrény zárjának. A nehéz saru kattant, szikra esett a betonra. Odakintről, a folyosó felől nehéz bakancsok visszhangja közeledett: a járőrök már a nyomukban voltak.