A düh mérlege

Alinda nem hátrált meg. Megfogta a hideg kilincset, és teljes testsúlyával nekitámaszkodott a nehéz vasajtónak. A rozsda sikoltva engedett, és a feltáruló alsó folyosóról azonnal megcsapta őket a fojtogató, meleg gőz és a sós emberszag. Odabentről, a közeli lakókamrák felől nem a megszokott csend, hanem a fém alkatrészek tompa, ritmikus csikorgása áradt. A hálózat könyörtelenül átterhelte a kieső áramot: a C-szektor lakói most mind a kényszerű pedálokat taposták a félhomályban, hogy életben tartsák a minimális rendszereket.
– Hallod? – suttogta János, arca a düh feszültségétől megkeményedett. – Ezt tettük velük. Megmentettük a szektort a teljes lezárástól, de mégis rabszolgává láncoltuk őket a saját fekhelyükön.
– Nem mi láncoltuk le őket, hanem Kovácsék – vágta rá Alinda élesen, miközben kilépett a nyirkos betonra. – A kolónia csak wattokban mér minket, mintha csak élő elemek lennénk a falakban. De az ember nem egy nyomorult akkumulátor. Ha most meglapulunk, ha engedjük, hogy a túlélésért feladjuk a méltóságunkat, akkor tényleg csak gépként létezünk tovább.
A távolból fémes csattanás hallatszott, egy nehéz zsilip záródása a folyosó végén. Kovács hangja a falba épített hangszórókból recsegett fel, dühétől szinte vibrált a levegő:
– A C-szektor áramköreit manuális üzemmódra korlátoztuk. A szabotőrök kézre kerítéséig nincs pihenőidő. Mindenki pedálozzon!
János Alinda mellé lépett, tekintetét a sötét átjáró felé fordította. Nem volt visszaút a fülkék biztonságába. Együtt indultak el a vibráló vörös fények alatt, egyenesen a generátoregység felé, hogy szembesüljenek a saját lázadásuk árával.