A szellőzőjárat mélyén

A szellőzőcsövek mögötti szűk résben a rozsdás fém éles, fanyar szagát árasztotta. Alinda és János egymásnak feszülve lapultak a sötétben, miközben a főfolyosón átdübörögtek az Őrszemek nehéz, vasalt csizmái. A vörös vészfény szaggatott pászmái átderengtek a védőrácsokon. A járőrök nem vették észre a rejtett járatot, elérték a túlterhelt elosztódobozt, ahol Kovács dühös, rekedt kiabálása visszhangzott a csöveken át.
– Tönkretették a harmadik kört! – üvöltötte a felügyelő. – Keressétek meg őket! Ha kell, egyesével vetjük alá vizsgálatnak az egész C-szektort!
János lassú, beosztott mozdulatokkal intett a lánynak, hogy haladjanak tovább a függőleges karbantartó aknában. A csővezetékek forrók voltak, a szivárgó gőz lecsapódott a bőrükön. Alinda torka megszorult: ha a szektort lezárják, a nagymama egyedül marad a fülkéjükben, védtelenül a dühödt járőrökkel szemben. János sorsa sem volt kevésbé kétséges; ha elkapják őket, a kolónia törvényei szerint a lenti energiatelepek kényszermunkája vár rájuk.
Az akna alján egy régi ellenőrző-pont elhagyatott vasajtója tárult eléjük. A zár már régen elrozsdásodott, de a túloldalon a lakófülkék felé vezető alsó folyosó nyílt. János megállt a küszöbön, és a lány felé fordult.
– Ha most visszamész a fülkébe, elkapnak – mondta halkan János, a nyirkos falnak támaszkodva. – A hálózat nem felejt, és Kovács sem fogja annyiban hagyni.
Alinda a saját reszkető kezére nézett. Útjelző ponthoz érkeztek: visszatérni a kolónia megszokott, gyötrő napirendjéhez már lehetetlen volt, de a bujkálás a megsemmisülést jelentette. A döntés nemcsak az ő sorsukat, de a szektorban maradók életét is visszavonhatatlanul megváltoztatta.