Az érintés melege

János nem mozdult, de a tekintetében ott vibrált a félelem. Tudta, hogy ha Alinda átállítja a karokat, a hálózat védelmi rendszere azonnal riasztást küld a központba, és az Őrszemek hajszája célzottá válik. Mégis, amikor a lány ujjai a hideg vasra záródtak, a fiú közelebb lépett, és saját kezét Alinda kézfejére helyezte. A sötét, nyirkos folyosón ez a futó érintés több volt, mint puszta fizikai segítség; a régi világ elfeledett melegségét hordozta, amiről a nagymama oly sokat mesélt.
A nehéz sárgaréz kar megcsikordult az együttes erő alatt. A vastag rézkábelek mélyéről éles, pattogó ívkisülés zaja hallatszott, ahogy a feszültség utat talált a lezárt C-szektor felé. A távoli, tompa dübörgés – a lakók kétségbeesett pedálozása – egy szempillantás alatt elnémult. A kolónia gépezete megnyugodott, de a folyosókon vibráló vészfények baljóslatú vörösre váltottak.
– Sikerült – suttogta Alinda, miközben érezte János szaporán verő szívének lüktetését a tenyerén át. – De most már tudják, hol vagyunk.
A járat mélyéről feszült, szaggatott léptek zaja visszhangzott. Az Őrszemek közeledtek, a megvakított kamerák helyett immár fegyveres járőrök keresték a szabotázs fészkét. János határozottan megragadta Alinda csuklóját, és a szűkebb, szellőzőcsövek mögötti sötét rés felé húzta. Nem csupán a túlélésért futottak már; a lány dacos tette bebizonyította, hogy a kolónia rideg törvényei sem képesek kiölni belőlük azt, ami emberré teszi őket: az egymásért vállalt felelősséget.