A lendkerék súlya — új hang

A forró gőz lecsapódott a szűk járat falain, szürke verejtékként folyva végig a rozsdás fémcsöveken. János a falnak támaszkodott, görcsbe rándult vádliját szorongatva. A kolónia szigorú elszámolási rendszere pontosan mérte a kalóriákat: minden meggondolatlan mozdulat, minden menekülve megtett méter hiányzott a napi adagból, amit a szűkös szintetikus masszából adagoltak nekik a fejadagfülkékben.
A fejük felett hirtelen nehéz, ütemes dübörgés rázta meg a födémet. Nem a főgenerátorok gépies zúgása volt ez, hanem a C-szektor manuális padlózatának lendkerekei. A túlterhelés miatt az automatika azonnal rákapcsolta a vésztáplálást a szomszédos lakóblokk pedáljaira, hogy a központi műszereket életben tartsa.
– Átterhelték a hiányt – sziszegte János, és megtörölte az izzadt homlokát. – Ha Kovácsék nem találják meg a szabotázs helyét, a szektor lakói kénytelenek lesznek reggelig hajtani a dinamókat. A nagymamád lába nem fogja bírni ezt a tempót.
Alinda arca megkeményedett a derengő fényben. A történetekben, amiket a nagymamája idézett fel a régi időkből, az emberek ingyen kapták a meleget és a fényt a naptól; itt viszont minden Wattért élő izomrostokkal, kimerült testekkel fizettek. A szabotázsuk, amivel megvakították a kinti kamerákat, most a saját szomszédjaik vérét és erejét csapolta le.
– Nem hagyhatom, hogy rabszolgaként hajtsák őket a sötétben – mondta a lány élesen, és a fal melletti kézi elosztóhoz lépett. – Létezni nem azt jelenti, hogy csupán energiát termelünk a rendszernek. Nyissuk ki a tartalék ágat, mielőtt valaki összeesik a pedáloknál!