A fényszilánk öröksége

A fémcső belső fala hideg volt és kormos, de a lenti őrök fojtott kiáltásai lassan elmosódtak mögöttük a sötétben. Alinda kúszott elöl, ujjai hegyével tapogatva a lemezek durva illesztéseit, míg János szorosan követte, ügyelve minden fém zörrenésére. A járat hamarosan tágulni kezdett, sárgaréz szelepek és elfeledett, vakon futó kábelkötegek között találták magukat egy elhagyatott szervizaknában.
János egy rozsdás reteszt feszített ki a fejük felett, és egy apró, poros megfigyelőfülkébe kapaszkodtak fel. A mennyezetbe épített vastag üvegtáblán keresztül, a több évtizedes koromréteg alatt halványan derengett valami, ami nem a neonok megszokott, rideg vibrálása volt. Valódi, fentről szűrődő, sápadt fényvisszaverődés derítette fel a lány arcát.
– A kupolák – suttogta Alinda, és a szíve hevesebben vert. Nagymama mesélt erről a titkos fülkéről, és azokról, akik még emlékeztek a kinti világra. Ők a napfény örökösei, akiknek jussuk van a tiszta égbolthoz, nem pedig a kolónia sötét folyosóihoz és a pedálok rabságához.
János a tenyerével óvatosan letörölte az üvegről a port. Odakint, a tárolócellák fémhálóján túl a napfény-akkumulátorok kékesen derengtek, összegyűjtve a fenti világ utolsó, elraktározott sugarait. Ha a C-szektor hálózatát tartósan ide kötik, Kovács kollektív büntetése hatástalanná válik. Ez a fény nem az őrszemek tulajdona, hanem az embereké, akik még mernek emlékezni.