A fénylő áramkör

János nem vesztegette az időt a látvány csodálásával. A fülke poros kezelőpultja alatt rátalált a másodlagos elosztódobozra, amelynek sárgaréz csatlakozóit vastagon befedte a zöldes patina. Ezek a kábelek érintetlenül hevertek itt 2050 óta, amióta az első generációt leterelték a mélybe, hogy pedálhajtású dinamókkal fizessenek a puszta létezésükért. Alinda mellé térdelt, apró kézilámpájával megvilágítva a belső áramköröket.
– Nagymama mindig azt mondta, hogy 2050 előtt az embereknek nem kellett lopniuk az eget – suttogta Alinda, és a hangjában ott vibrált a nagyszüleitől örökölt düh és dac. – Csak felnéztek, és ott volt. Ingyen. Nem voltak szektorok, se rettegő őrszemek. – A nagymama dühös történetei a régi, szabad világról most valóságosabbnak tűntek, mint a lenti folyosók rideg valósága.
János halkan bólintott, miközben egy rozsdás csavarhúzóval megkaparta a vastag rézkábelt.
– Akkor most visszaveszünk egy darabot belőle. Fogd ezt a vezetéket – suttogta. Egy határozott mozdulattal áthidalta a fő áramkört, közvetlenül a fenti kupolák napfény-akkumulátoraira kötve a C-szektor hálózatát.
A fülke padlója megremegett, ahogy a mélyben fekvő generátoregység nehéz morajlással reagált a hirtelen jött terhelésre. Az üvegen túl derengő kékes fény megremegett, majd meleg, aranysárga tónusra váltott. A lopott napfény akadálytalanul áramlott a lakókamrák felé.
A diadal pillanata azonban gyorsan elillant. A lenti létra felől fojtott, kapkodó léptek zaja hallatszott. Egy őrszem közeledett, akinek minden mozdulatából sütött a félelem: rettegett Kovács haragjától, ha a rendszer kimutatja a szabotázst. Alinda megragadta János karját, és a fülke hátuljában lévő, keskeny menekülőnyílás felé mutatott.