A bádogcső szorítása

János vállával feszült a bádogcső rideg peremének, miközben Alindát maga előtt tolta a koromsötét járatba. A szűk akna faláról pikkelyekben vált le a rozsda, minden mozdulatuk fojtott fémes csikordulással járt. Alatta, a megfigyelőfülke felől már hallani lehetett a nehéz bakancsok döngését és az őrszem kapkodó, ziháló lélegzetvételét. A katona nem akarta, hogy Kovács megtudja a mulasztást, de a pánik dühvé változtatta a lépteit.
A sötétben Alinda ujjai görcsösen kapaszkodtak János ingébe. A lány suttogása alig volt több egy feszült levegővételnél:
– Ha elkapnak minket, a lenti mélyszektorba visznek. Ott nincs még pedál sem, csak a gépek.
– Nem kapnak el – szorította meg a kezét János, miközben centiről centire kúsztak előre a poros bádogcsatornában. A térdüket és könyöküket feltörte a fém, de a fájdalom elenyészett a fenti kupolákból áradó, lopott melegség mellett, ami még a szellőzőn keresztül is érezhetővé vált.
Egy rácsos tisztítónyíláshoz érve megtorpantak. Alattuk a C-szektor egyik belső folyosója terült el. A lakók lassan merészkedtek ki a fülkeajtókon. Az arcukat fura, aranysárga derengés világította meg – a napfény-akkumulátorok tiszta, szűretlen energiája, ami évtizedek óta először törte meg a neoncsövek kékes, fagyos uralmát. A folyosó végén Kovács dühös ordítása visszhangzott, ahogy az ellenőrző műszereket verte, de a pedálokat tekerő munkások egy pillanatra mind megálltak.
Alinda a rácson át nézte őket, és a félelem helyét átvette a dac.
– Látod? – suttogta, miközben a könnyei utat vágtak a pofijára rakódott koromban. – Emlékeznek. Mégiscsak emberek, nem csak alkatrészek.
János tovább intette őt. A szellőzőjárat mélyebbre vezetett, a kolónia eltitkolt, régi géptermei felé.