Az elfeledett nyomás

A szellőzőjárat vége egy meredek, rozsdás vaslépcsőbe torkollott, amely a régi géptermek homályába vezetett. János csúszva érkezett le a nyirkos betonpadlóra, majd azonnal felsegítette Alindát. A levegő itt nehéz volt, ózon- és gépzsírszagú, de a fémcsövekből áradó forróság mégis emlékeztetett a fenti kupolák lopott melegére. A távolban, a sötét folyosók mélyén fémes kattanással indult be egy régi gőzszelep, mintha a kolónia maga lélegezne fel a hirtelen jött terheléstől.
– Ide nem mernek lejönni az őrszemek – suttogta János, miközben egy hatalmas, sárgaréz nyomásmérő óra üvegét törölte le az ingujjával. – Ez a régi elosztó. Ha Kovácsék lekapcsolják a C-szektort, innen még visszatáplálhatjuk a hálózatot.
Alinda dühösen rázta meg a fejét, miközben a koromtól fekete kezét nézte. A dac fojtogatta a torkát. Nem akart többé bujkálni, nem akart alkatrész lenni a kolónia könyörtelen, gépies napirendjében. Nagymamája meséi a szabad égről most nem megnyugtatták, hanem hergelték a benne lévő dühöt.
– Miért kell így élnünk? – kérdezte éles, vágó hangon, szinte követelve a választ. – Csak tekerjük a pedált, mintha a saját húsunk és vérünk is csak áram lenne. Ez nem élet, János. Ez csak funkcionális túlélés a sötétben. Embernek kell lennünk, nem generátornak.
János nem válaszolt azonnal. Megragadta az elosztószekrény nehéz, rozsdás karját, és teljes testsúlyával ráfeküdt. A fém sikoltva engedett a nyomásnak, és a mélyben újabb elfeledett turbinák moraja indult el. A kolónia falai megremegtek, jelezve, hogy a lázadás szikrája elérte a legmélyebb szektorokat is.