A rácsokon túli parázs

A gépterem padozata még remegett a meginduló turbinák morajától, amikor János elengedte a nehéz kart, és a gőzfelhőn át Alinda felé intett. A szellőzőből kiáramló forró levegő meglegyintette az arcukat, de a düh nem csillapodott a lányban. Nem a menekülés hajtotta már, hanem a szorító emlék abból az éjszakából, amikor először próbált átszökni a szigorúan őrzött L-lakószektorba, hogy megtalálja Jánost.
Akkor a sötét folyosó végén villódzó vörös fényeknél három őrszem állta útját. A fegyverek hideg fémje az arcába fúródott, visszalökve őt a C-szektor szürkeségébe. Alinda fülében még most is ott visszhangzott nagymamája dühös, rekedt hangja, amit a saját nagymamájától örökölt a kétezer-húszas évekről: „Akkor még szabadon jártak az utcákon, Alinda! Nem voltak szektorhatárok, sem energiacellák. Az ember maga döntött a sorsáról, nem a generátorok határozták meg a létezését!”
– Menjünk, az L-szektor felé kell vennünk az irányt – mondta János élesen, miközben a sarokban lévő elosztódobozból kitépett egy rézkábelt. – Ha a hálózat túlterhelődik, az őrszemek kapui lezárnak. Nem ragadhatunk itt.
Alinda bólintott. A sötét folyosókon távoli, fémes léptek zaja csattant fel. A kolónia őrei már elindultak a feszültségingadozás irányába. A lány megmarkolta a nála lévő vascsövet; a tehetetlenség kora lejárt, az L-szektor határánál ezúttal nem fog meghátrálni.