A rézkábel romantikája

A sötét, gőzölgő elágazásnál Alinda kis híján orra bukott egy rozsdás szelepben, de János még időben elkapta a könyökét. A lány dühösen rántotta vissza a karját, bár a hirtelen fizikai kontaktus hatására a pulzusa nemcsak a futástól ugrott meg. Ebben a kolóniában a romantika többnyire kimerült abban, ha két ember egyszerre taposta a szomszédos generátorbicikliket, így egy ilyen közvetlen érintés felért egy szabálytalan eljegyzéssel.
– Figyelj már, ha megölsz a sietséggel, ki fogja veled megosztani a napi sárgarépa-ízű masszaadagját? – sziszegte Alinda, miközben igyekezett úgy tenni, mintha a dühét csak a helyzet szülte volna. A vascsövet azért biztonság kedvéért szorosan magához ölelte, mint valami fémből készült plüssállatot.
János megállt az L-szektor határát jelző zsilipkapu előtt, és a kezében lévő, kitépett rézkábelt úgy nyújtotta át a lánynak, mintha legalábbis egy régi korokból származó, frissen vágott vörös rózsa lenne.
– Ezzel zárd rövidre az átjáró paneljét, ha odaérünk. És nem akarlak megölni. Ki más dühöngene velem ilyen harmonikusan a sötétben? – morogta a férfi, miközben dühös arckifejezése mögött felsejlett valami egészen szokatlan: a kétségbeesett ragaszkodás.
Alinda elvette a kábelt. Az ujjuk egy másodpercre összeért a hideg fém felett, és a düh helyét átvette valami feszült, csendes szövetség. A kolónia napirendje szerint most éppen a kötelező pihenőidőnek kellene következnie, de ők ketten épp most írták át a saját sorsuk menetrendjét.