A wattokba mért méltóság

Alinda nem teketóriázott. A rézhuzal csupasz végét könyörtelen pontossággal döfte a zsilipkapu melletti vezérlődoboz elszenesedett nyílásába. Kék ívfény villant, megvilágítva a lány dühös, megkeményedett arcvonásait, majd a nehéz fémlemez fojtott csikordulással megmozdult. A résen át nem a szabadság szele csapott be, hanem a sűrű, kénes pára és az L-szektor nyers valósága: a sarokba gubózott emberi testek halk, ritmikus zihálása.
János vállával feszült a lassan táguló nyílásnak, utat engedve Alindának. Odabent, a pislákoló vészvilágítás vörösében, az elgyötört lakók úgy feküdtek a fémkeretes priccseken, mint a raktári alkatrészek. Mindegyikükhöz vékony, sárgás műanyag csövek csatlakoztak, amelyek a test melegét és a mozgás elszivárgó energiáját csapolták le a hálózat számára. Alinda gyomra összeszorult. A nagymama meséi jutottak eszébe a régi világról, ahol a születés még nem egy számozott akkumulátor üzembe helyezését jelentette.
– Nézd őket – sziszegte Alinda, hangjában a düh mellett fojtogató undor vibrált. – Csak lélegző gépek. Hát ez lenne a sorsunk? Így lesz belőlünk ember, hogy lassan beolvadunk a vasba?
János nem válaszolt, de ujjai fehéredtek a zsilip szélén. Tudta, hogy a kolónia könyörtelen rendjében a méltóság luxuscikk, amit wattokban mérnek. Ha nem mozdulnak tovább az elfeledett járatok mélye felé, hamarosan ők is csak adathalmazzá válnak az Őrszemek rideg kijelzőin.