A sötétség melege — más fényben

János óvatosan, szinte bocsánatkérően vonta beljebb Alindát a sötét folyosó torkába, el a sziszegő műanyag csövek és a pislákoló vörös fények elől. A zsilip nehézkesen csapódott vissza mögöttük, elszigetelve őket a lecsapolt lelkek látványától. Az elfeledett járatok mélyén a levegő hideg volt és dohos, de legalább nem vibrált benne az a fojtogató feszültség, ami a fenti szektorokat mérgezte. Itt, a rozsdás csővezetékek között, ahol a kolónia automatizált szemei már nem láttak, hirtelen elnémult a gépzaj.
– Ha így folytatjuk, hamarosan ránk találnak – suttogta János, miközben zseblámpája vékony kévéjével a pókhálós elágazást pásztázta. – Választanunk kell. Ha lejjebb megyünk a szellőzőkön át, nincs visszaút a megszokott celláinkba. Ott már semmi sincs biztosítva. Se massza, se fűtés. Csak a bizonytalanság. Mi lesz velünk ott lent, Alinda?
Alinda megborzongott, de a dac nem tágított a szeméből. Eszébe jutottak a nagymama szavai a régi tavaszokról, amikor az emberek még szabadon dönthettek a sorsukról, nem pedig wattokban mérték a hasznosságukat. Megérintette a hideg falat, és elszántan Jánosra nézett.
– Inkább a fagy és az éhség, mint hogy egy napon ránk is rácsatlakoztassák azokat a sárga csöveket – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrően. – Menjünk lefelé.
János bólintott, majd előhalászott a zsebéből egy apró, simára csiszolt kavicsot – egyetlen megmaradt kincsét a fenti világból. Alinda tenyerébe nyomta. A kis mozdulatban ott volt az egész jövőjük minden kockázata: az elkerülhetetlen lépés a sötétségbe, ahonnan már egyikük sem térhet vissza ugyanannak az engedelmes lakónak, aki eddig volt.