A gőzszelep árnyékában

A szellőző aknájából nyíló alsó járat mélyén a fém hidege szinte égetett. János lassan ereszkedett lefelé a rozsdás hágcsón, Alinda pedig szorosan a nyomában haladt. A lány szorosan tenyerébe zárta a tőle kapott kavicsot; a kő még őrizte a fiú kézmelegét, mint egyetlen szilárd pontot ebben a vak sötétségben.
Lenn, az L-szektor alatti szervizalagútban nem hallatszott a felső szint megszokott gépzaja. Helyette a csövekben csordogáló elhasznált víz egyenletes, nyomasztó kopogása töltötte be a teret. Amikor elérték a fővezetékek kereszteződését, János hirtelen visszahúzta Alindát az egyik elágazás árnyékába. A sarkon túl vörös keresőfények pásztázták a vakolatlan falakat.
– Őrszemek – szisszente János. – Átfésülik az L-szektor alsó peremövezetét.
Alinda szíve hevesen kalapált. Felidézte azokat a régi éjszakákat, amikor a C-szektor szűk cellájából kislisszolt a sötétbe, és a tiltott járatokon át próbált eljutni az L-szektorba, hogy megtalálja Jánost. Akkor még csak büntetőáram-levonást kockáztatott, de most a fémszemű patrolok jelenléte halálos fenyegetést jelentett. Az őrszemek mechanikus léptei elnehezültek a vasrácson, ahogy a szektor zsilipkapuja felé közeledtek.
– Ha észrevesznek, a lefejtőbe visznek bennünket – suttogta Alinda, miközben a résen át figyelte az acéltestek lomha mozgását.
János óvatosan kinyújtotta a kezét a fali szelepek felé. Ha sikerül leengednie a túlnyomást a szomszédos csőben, a kiszabaduló gőz elég fedezéket nyújthat nekik ahhoz, hogy átjussanak a járőrök között.